Testvérek vagyunk, és ez az oldal nagyon fontos nekünk. A mentális egészségünk korán és kényszerűen került a figyelmünk középpontjába, mindketten megjártuk már a magánpoklainkat.
Hosszú évek szenvedései, terápiás munkája, fájdalmas próbálkozásai, összeomlásai és újrakezdései állnak mögöttünk.
Előttünk az ijesztő ismeretlen mellett az a bizonyosság, hogy ez egy véget nem érő egyensúlyteremtési folyamat.
Szeretnénk, ha te nem éreznéd magányosnak magadat benne. Szeretnénk az oldalunk mélyen és hosszan érlelt tartalmával segíteni neked.
Sokáig nem volt velem baj. Helyes, kedves, okos, vicces jókislányként elég jól megtanultam, hogyan legyek olyan, hogy szeressenek. Az állandóan velem, bennem lévő szorongás és szégyen gondosan egyengette azt az utat, ahol a legfontosabb az volt, hogy velem jó legyen, hogy kelljek.
A felszíni jó alkalmazkodás mögött rettentően magányos voltam, de azt hittem, ez az ára annak, hogy elfogadjanak. Hogy a magányt, a szégyent és a folyton velem lévő szorongást valahogy csökkentsem, bármit, amibe kezdtem, azt nagyon csináltam. Nagyon keményen, nagyon kitartóan, nagyon sokat.
Közben a kíméletlen belső hangok pedig egyre üvöltötték bennem, hogy ez mind kevés, semmi. Profi voltam benne, hogy mindenből önmagam ellen fordítható ostort formáljak. A hősnősködéstől a könyvmásoláson át az ultrafutásig és különféle önbántó tevékenységekig sok mindenben próbáltam kapaszkodót találni.
Vagy ,,elvetettem minden elvet”, vagy eszeveszetten ragaszkodtam hozzájuk, a körülöttem lévőkből pedig ennek függvényében váltottam ki elismerést, kíváncsiságot, csodálkozást, szánalmat vagy aggodalmat.
Igen hosszú és göröngyös volt az út, mire az érzelmeim és a személyiségem sokkal szélesebb spektrumához hozzáfértem, és az építkezés talaja a gyengédség és az önelfogadás lett. Mára egyre több az életemben az ,,állj meg, pillanat” és az önmagam iránt érzett tisztelet, gyengédség és elfogadás a nehéz és a felszabadult pillanatokban is. És ha az erőmhöz vagy épp a gyengédségemhez mégis nehezen férek hozzá, számtalan szuper kis segítő kártya lapul a tarsolyomban. Csak már nem olyan ostorpattintósan követelőn.
Tanulságos volt számomra, hogy bár pszichológusként jó ideje értettem intellektuálisan, hogy mi zajlik bennem, körülöttem, ez mégsem segített. Sőt, további önbüntető hangokat okozott arra vonatkozóan, szakemberként milyennek kéne lennem. Egy stabil, elfogadó terápiás kapcsolatban tudtam igazán szabadon felfedezni magam, kíváncsi lenni arra, mennyi minden létezhet egyszerre bennem, és élhető meg, fogadható el, fejezhető ki egy kapcsolatban.
Emlékszem, milyen védtelennek éreztem magam, amikor először fordult önmagam felé a figyelmem. Az intenzív hangulatváltozásaim és mélységeim még az élet megváltoztathatatlan részének tűntek, a késztetéseimet parancsként követtem, és a fájdalmamat önmagam előtt is leplezve vicceltem el, hogy engem valahogy mindig megtalál a dráma és a káosz.
Állandó nyugtalanságban és kapkodásban teltek e túlélő módban töltött éveim. Irigykedve néztem azokat az embereket, akiknek nem állandó szenvedés az élet. Erősebbnek és jobbnak láttam őket magamnál. Tanulmányozni kezdtem a mentális egészség zavarait, hogy megérthessem a patológiám, és végre én is „normális” lehessek. Hiába a sok új információ, a nyugtalanság és a szégyen velem maradtak. Úgy éreztem, hogy világok választanak el a boldog és nyugodt „egészségesektől”, és nincs kegyelem, amíg meg nem gyógyítom magam. Szomjaztam a kívülről érkező útmutatást.
Rengeteg tanácsadó videón átrágtam magam. Gyűltek a falamon a motiváló idézetek, amelyek arra emlékeztettek, hogy egyedül is értékes egész vagyok, hogy a méltatlan bánásmódtól és a mérgező helyzetekből jobb elsétálni, és az élet csoda, hálásnak kell lenni.Csalódás volt látni, hogy a nehéz helyzetekben a tudástáram haszontalan: ugyanúgy reagálok, és később ugyanúgy szégyellem magam. Nem értettem, miért hozom magam rendre megalázó helyzetekbe, miért nem tudok erős emberhez méltón viselkedni. Az önvád velem maradt.Terápiába mentem, de sokáig az aktuális krízishelyzetet megoldó konkrét tanácsokat vártam a szakembertől is. A terápiás folyamat és a kitartó önmunka idővel fókuszváltást hozott: végre sikerült befelé figyelnem.
Apránként megismertem a mélyrétegeimet, és megértettem, hogyan hat ki a múltam a felnőtt életemre. Végre empátiával fordultam magam felé, kedvesebbé vált a belső hangom. Természetesen nőtt bennem az igény a lelassulásra, a nyugalomra és az öngondoskodásra. Ma már úgy érzem, senki nem ismer és ért engem olyan jól, mint én magam. Szeretek magammal időt tölteni, szeretem magamnak adni az energiám. Mivel mindkettő véges kincs, megválogatom, mire/kire szánom őket. A kiteljesedésem legfőbb jele, hogy egyre inkább befelé fordulok útmutatásért. Növekvő belső szabadságom van olyan döntéseket hozni, amik a nyugalmam és boldogságom szolgálják.
Segítő szándékkal hoztuk létre ezt az oldalt, ezért nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, mennyire fontosnak tartjuk a terápiás munkát.
Mindketten évek óta dolgozunk pszichológus szakemberekkel is. A terápiás helyzetben megjelennek a kötődési zavaraink, és apránként lehetséges a korrekció, egy biztonságos kötődési helyzet gyakorlása. Segítségünkre lehet a triggereink eredetének beazonosításában, gyermekkori traumáink feltárásában. Megismerhetjük kognitív torzításainkat, azokat a negatív történeteket, amelyeket kimerítő módon folyamatosan mondunk magunknak, és amelyek a helyzeti tapasztalatokat jóval fájdalmasabbá tehetik. Idővel e történetek kétségbe vonásában és a belső hangunk kedvesebbé válásában is segíthet minket a terápia.
Krízishelyzetben a pszichiátriai segítség életmentő lehet. Testközelből ismerjük a gyógyszeres kezeléssel kapcsolatos ellenérzéseket, a bizalmatlanságot, félelmet és szégyent. Személyre szabottan beállított(!), az egyéni igényeknek megfelelő időtartamú gyógyszeres kezelés azonban, nem győzzük hangsúlyozni, segíthet minket abban, hogy a terápiára befogadó szintre kerülhessünk, hogy a mindennapok elbírhatók legyenek.
Tudjuk, hogy a terápia komoly anyagi befektetés önmagunkba. Bár szívből ajánljuk, hisszük, hogy ha jelenleg nincs lehetőséged a finanszírozására, akkor sem kell egyedül járnod az úton. Az önmunka és öngondoskodás mindenképp csodálatos, senki nem végezheti el helyetted , és azért vagyunk itt, hogy segítsünk benne.
Oldalunk azonban nem helyettesíti a pszichoterápiás és a pszichiátriai segtíségnyújtást!”
Segítünk az autentikus önmagadhoz és a belülről jövő erődhöz közelebb kerülni.
© 2021 CTOsisters
