Mikor egy szakítás után egyedül maradva úgy éreztem, nem létezem, az hihetetlenül ijesztő volt.
Kórházba kerültem (vagyis mentem, ez akkor a legjobb autonóm döntésem volt), ahol művészetterápiás foglalkozások is voltak. Annyira tetszett, hogy azóta is mindig elkészítem vizuálisan, ha valami hatással van rám.
Színtelennek, nem létezőnek éreztem magam egyedül. Nagyon közel akartam lenni másokhoz, akiket színesnek láttam, mert mellettük, általuk magamat is ,,létezőnek”, színesnek élhettem meg. De a túlzott közelségtől összemosódtunk, és mindketten elvesztettük az eredeti színeinket. Így aztán a kapcsolatban is pont abba az észlelt színtelenségbe kerültem, amiből a másik tűnt kiútnak. Akkoriban csak a terápiában tudtam megélni azt a keretek közötti megtartottságot, amiben megtalálom a saját színem és formám és a másik is megmarad annak, ami.
Nagyon vágytam arra, hogy olyan kapcsolataim legyenek, ahol a saját autonóm fényeinkből elkészül valami saját, valami közös, valami egymás színeit tiszteletben tartó és ragyogtató.
Határtalannak lenni megsemmisítő. Egyik fél sem nyerhet vele valójában. Ha a másikban színesedsz és formálódsz, az lehetetlenné teszi hogy láss, hogy lássanak.
Te érzékeled a színeidet? És a másikét? Átszínez, ha közel vagytok? Ha egy részetek összemosódik, marad olyan, ami nem? Milyen lenne a közös kép, ha tényleg belevinnéd a saját árnyalataidat? Milyen érzés, mikor a másik jön közel és színez át?Hasznos lehet, ha ezekre a kérdésekre időről időre megkeresed a saját válaszaidat.
Írta: Csathó Lilla
Tudj meg rólunk többet: https://ctosisters.hu/rolunk/
Kövess minket Facebookon és Instagramon további tartalmakért. Az oldalakon a tartalmakat grafikákkal illusztráljuk. Jó(l)lét című live sorozatunk ezeken a felületeken érhető el.
Fb oldal: https://www.facebook.com/Commitment-to-ourselves-108505677978893/?ref=pages_you_manage
Instagram: https://www.instagram.com/commitmenttoourselves/?hl=hu
